2025. március 28. írta: Kiss_Ádám

Wilhelm Keitel, a Wehrmacht fejének élete

Wilhelm Bodewin Johann Gustav Keitel egyike volt a második világháború legbefolyásosabb tábornokainak, ugyanis a hatalmas német hadigépezet, a Wehrmacht főparancsnok-helyettese volt. Ennek ellenére a Nürnbergi-per alatt ő maga azt vallotta, hogy nem volt valós hatalma, csupán Adolf Hitler és a Wehrmacht szervei között közvetített. Tábornoktársai Hitler lakájának, Lakeitelnek nevezték a háta mögött, mivel a Führer minden parancsának gondolkodás nélkül eleget tett. A gúnynév a német Lakai (lakáj) és a Keitel név összevonásából keletkezett: Lakeitel.

Keitel a Braunschweigi Hercegséghez tartozó Helmscherode nevezetű faluban született 1882. szeptember 22-én. Legidősebb gyermek volt egy középosztálybeli földműves családban. Fiatalkori terve a családi gazdaság átvétele volt az apjától, miután befejezi a gimnáziumot, ám apja nem adta át neki a munkát. Szabadidejében előszeretettel lovagolt és vadászott, amik talán nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a földművelés helyett a katonai pályát válassza. Csatlakozott a Porosz Hadsereg wolfenbütteli tábori tüzérségéhez. 1908-tól adjutánsként szolgált. 1909-ben összeházasodott Lisa Fontaine-nel.

Az első világháborúban a nyugati-fronton szolgált, részt vett a flandriai harcokban, ahol súlyosan megsebesült. 1915-ben századossá (Hauptmann) léptették elő, és bekerült a 46. tábori tüzérezred vezérkarába. A világégés végeztével továbbra is a hadseregben maradt, az újonnan alakult, a trianoni béke miatt csökkentett létszámú Reichswehrben. A lengyel határ melletti szabadcsapatok szervezésén munkálkodott. 1924-ben áthelyezték a Reichswerh Minisztériumába (Reichswehrministerium), ahol a Truppenamtnál dolgozott, ami a német vezérkar fedőszervezete volt, míg azt újraalakították. Három év elteltével ismét visszatért a csapatokhoz.

1929-ben immár alezredesként (Oberstleutnant) ismét bekerült a Minisztériumba, azonban most a Szervezeti Osztály (“T-2”) vezetőjének nevezték ki. Ezt a pozícióját Adolf Hitler hatalomrajutásáig, egészen 1933-ig megtartotta. Nagyban hozzájárult a német újrafelfegyverkezéshez. 1933-ban a 3. gyalogoshadosztály parancsnokhelyettese, majd a brémai 22. gyalogoshadosztály parancsnoka lett.

1935-ben Werner von Fritsch tábornok javaslatára Keitelt vezérőrnagyi (Generalmajor) rangra léptették elő, és a Wehrmacht Hivatalának főnökévé nevezték ki, amely hivatalában a Wehrmacht mindhárom ágát, a hadsereget (Heer), a légierőt (Luftwaffe) és a haditengerészetet (Kriegsmarine) is felügyelte. 1936. január 1-jével altábornaggyá (Generalleutnant) léptették elő. A Blomberg-Fritsch-ügy következményeként Werner von Blomberg tábornagyot eltávolították a Wehrmacht éléről, pozícióját Keitel vette át. A főparancsnokságot Hitler magához vette, ezért Keitel a Wehrmacht főparancsnok-helyettese és a Wehrmacht Főparancsnokságának (Oberkommando der Wehrmacht, OKW) parancsnoka lett. 1939-től vezérezredesi (Generaloberst) rangra emelték.

A második világháború kitörtével a Harmadik Birodalom mindössze hat hét alatt térdre kényszerítette Franciaországot. Ekkor Keitel megtette talán legismertebb kijelentését, amikor Hitlert “minden idők legnagyobb hadvezérének ” titulálta. A Franciaország fölötti győzelem hatására 1940. július 19-én marsallá, azaz vezértábornaggyá (Generalfeldmarschall) nevezték ki. Adolf Hitler kezet ráz Wilhelm Keitel vezértábornagygyal (1941. március 9.) Sztálingrád végső feladása előtt, 1943. januárjában Hitler engedélyével létrehozott egy háromfős bizottságot, amivel megpróbálta menteni a helyzetet, ám a bizottságon belül nagy volt a belső konfliktus, ráadásul autonómiájuk sem igen volt. Az 1944. júliusi merénylet után tagja volt a becsületbíróságnak, amely számos érintett katonát, tisztet átadott Robert Freisler hírhedt Népbíróságának. A merénylet utáni megtorlások során kb. 7.000 embert tartóztattak le, akik közül 5.000 embert kivégeztek. A merényletben maga is megsérült, a korabeli német tudósítások szerint maga Keitel szabadította ki a Führert a felrobbantott szoba romjai alól, majd vezette ki az égő épületből. A berlini csata alatt megpróbálta ellentámadásokkal visszaverni az előrenyomuló szovjet erőket, ám nem állt elegendő haderő a rendelkezésére. Adolf Hitler április 30-i öngyilkosságával elhagyta az ostromlott Berlint, és Karl Dönitz főadmirálishoz, az új birodalmi elnökhöz utazott Flensburgba, hogy részt vegyen annak kormányában. 1945. május 7-én Alfred Jodl vezérezredes aláírta Németország feltétel nélküli kapitulációját a nyugati szövetségesek előtt. De Sztálin ezzel nem elégedett meg, elvárta, hogy a szovjetek előtt is tegyék le a németek a fegyvert, így május 8-án Berlin külvárosában, Karlshorstban Wilhelm Keitel is aláírta a fegyverletételt. File:Wilhelm Keitel Kapitulation Recolored.png - Wikimedia Commons Május 13-án letartóztatták. Mindhárom fia a fronton szolgált. A legfiatalabb 1941-ben elesett Oroszországban, a középső bevetés közben eltűnt, a legidősebb pedig hadifogságba esett. A főparancsnoki székben Alfred Jodl követte egészen május 23-ig, a flensburgi-, avagy a Krosigk-kormány végleges feloszlatásáig.

Wilhelm Keitel - TracesOfWar.com (Keitel fiai körében)

A háború befejeztével perbe fogták Nürnbergben, ahol mind a négy vádpontban bűnösnek találták: béke elleni bűncselekmények (támadó háború előkészítése, megindítása és folytatása nemzetközi egyezmények és megállapodások megsértésével), emberiség elleni bűncselekmények (kivégzések, deportálások, népirtás), háborús bűncselekmények, összeesküvés vagy terv az előbb említett bűncselekményekre. Rengeteg törvénytelen parancson megtalálható volt az aláírása, amelyek katonák és politikai foglyok megölésére szólított fel. Keitel elismerte, hogy számos parancs illegális volt, azzal védekezett, hogy ő csak parancsot teljesített. Hitlernek tett hűségesküjére hivatkozott és arra, hogy a fegyveres erők mindig a hatalmon lévő kormányt szolgálják. Ezt a fajta védekezést a bíróság nem fogadta el. Az ítélet akasztás általi halál volt. Kérvényezte, hogy mint katona, kivégzőosztag előtt halhasson meg, ám ezen kérvényét elutasították. 1946. október 16-án végezték ki. Utolsó szavai a következők voltak: “Kérem a Mindenható Urat, hogy könyörüljön a német népen. Több mint kétmillió német katona halt meg a hazáért előttem. Követem a fiaimat. Mindent Németországért!” Holttestét a többiekével együtt elhamvasztották, hamvait pedig az Isar folyóba szórták.

Wilhelm Keitel | Holocaust Encyclopedia

A per alatt G.M. Gilbert amerikai pszichológus sokat beszélgetett a vádlottakkal, köztük Keitellel is. A velük készített intelligenciateszt során Keitel 129 pontot ért el, míg a világ viszonylatában az átlagos 90-110 pnt volt. A vádakra a következő szavakkal reagált: “A katona számára a parancs az parancs.” Megpróbálta magát a legjelentéktelenebb ember pózában feltüntetni. A Wehrmacht Főparancsnokság főnöke, egy német marsal, akinek seregei letiporták egész Európát, aki csak egy világméretű koalíció csapásaira omlott csak össze, most a cellájába belőpő hadnagyocskák előtt is hajlongott, siránkozott. Katonai jelvényeitől megfosztva is régivágású porosz katonatisztnek látszott, azonban tartása már egyáltalán nem volt. Valószínűleg egyszer sem gondolt arra, hogy egy vezértábornagyot bármikor is felelőségre vonnának azokért a parancsokért, amiket kiadott vagy végrehajtott. A vádirat átolvasása után a következőket mondta:

“Az ég szerelmére, hogyan vádolhatnak engem azzal hogy agresszív háború kirobbantására irányuló összeesküvésben vettem részt, amikor csupán a Führer elhatározásinak megvalósítója voltam, semmi más? Mint a vezérkar főnökének nem volt hatásköröm, parancsnoki funkcióm, egyáltalán. Semmi egyebet nem tehettem, mint azt, hogy továbbítottam parancsait a vezérkar tagjaihoz, s gondoskodtam hogy végre is hajtsák őket. Fogalmam sem volt szélesebb körű terveiről, és világosan meg is mondta, hogy maradjak szigorúan a katonai dolgok mellett. Most már látom, hogy valószínűleg mindegyik miniszterét és katonai vezetőemberét arra szorította hogy csak a saját feladatkörével foglalkozzék: így kívánta elérni, hogy senki se láthassa át Hitler terveit”

“A vádiratban felhozott dolgok borzalmasak; de, higgye el kérem, nagyon sok keserves pillanatot éltem meg, amikor láttam, hogy merre haladnak az események De hát mit tehettem? Mindössze három lehetőség állott előttem: a) a parancsteljesítés megtagadása, ami természetesen egyértelmű volt a halállal; b) állásomról való lemondás; vagy c) öngyilkosság. Már három ízben ott tartottam, hogy felajánlom lemondásomat, de Hitler félreérthetetlenül kijelentette: háború idején a lemondást árulásnak tekinti. Mit tehettem mást?”

“Ami a zsidóüldözést illeti, én mindössze annyit tehettem, hogy igyekeztem megvédeni a hadsereget a zsidóellenes intézkedésektől. Amikor a nürnbergi törvények alapján a zsidókat kezdték a vagyonuktól és állampolgári jogaiktól megfosztani, a hadsereg moráljának megvédésére hivatkozva követeltem, hogy a világháború kitüntetett veteránjait ne bocsássák el a hadsereg kötelékéből, s ne fosszák meg rendfokoztuktól. Hitler beleegyezett. Az, ami a hadsereg kívül történt, nem tartozott rám. Igaz, később hallottam, hogy a világháborúban kitüntetett katonákat is meghurcolták; de hát mit tehettem?”

(Holtteste a kivégzés után)

A bíróság előtt elismerte, hogy tudatában volt az általa közvetített vagy adott utasítások bűnös mivoltának, és vállalta az általa aláírt parancsokért a felelősséget. A per során csupán páran tettek hasonlót, a legtöbben a végsőkig tagadtak, hárítottak.

Rendfokozatai: