Az inkvizíció

Az inkvizíció a késő középkorban kezdődött. Katolikus nevén szent inkvizíciónak nevezték.

 

Célja az eretnekek (a keresztény hit ellen cselekvő emberek) felkutatása, majd felszámolása volt. 1230-ban alakult ki. Létrejötte után a pápa szentesítette. Ezek következményeképp a római katolikus egyház Európa déli és délnyugati részén alakított ki egymástól független szervezeteket. Elsődleges célja a keresztény hit és az erkölcs tisztántartása, tehát egy egyházi bírósági intézmény volt. Sokféle dologgal foglalkoztak az eretnekek üldözése mellett. Többek közt elhárították azon tényezőket, melyek súlyosan akadályozták a keresztény vallás továbbadását, például a méltatlan főpapok ellen tettek lépéseket. Továbbá magánemberek nagyobb kinyilatkoztatásaival foglalkoztak, aminek keretein belül megvizsgáltál a kijelentés igazságtartalmát. Az inkvizíció tulajdonképpen kétféle törvénykezés elegyét alkotta: az egyházi- és a világi bíráskodásnak. Alapvetően az eljárások kiindulókövei más-más hit béli kérdések voltak. Azokban az esetekben, amikor a tárgyalás során a kirótt büntetés túl súlyos volt, a világi bírákra hagyták az ítélet végrehajtását. Ezt annak az elvnek a tükrében tették, miszerint „az egyház nem szomjazik vérre” („ecclesia non sanguinem”).  A későbbiekben, amikor az inkvizíción belül kialakult egy rendszer, az egyház már a világi bíróságokra hagyta az ítélet meghozatalát is.

Az inkvizíció álltalában úgy történt egy adott településen belül, hogy előre bejelentett, ritkább esetekben bejelentés nélkül beállított az inkvizítor a kíséretével. Ekkor mindenkinek össze kellett gyűlnie. Aki nem jelent meg arra automatikusan ráhúzták azt, hogy eretnek. Ott az inkvizítor mondott egy kisebb-nagyobb beszédet, majd felszólította a lakosságot, hogy amennyiben valamelyikőjük eretnek, az tegyen vallomást maga ellen, vagy ha valaki ismer olyan embert, aki gyanús lehet az ügyben, akkor az ellen valljanak. A vallomások megtételére 15-30 napot kaptak az emberek. Aki a határidőn belül beismerték bűnösségüket, azok álltalában megúszták egy enyhébb vezekléssel. Ezen kívül, el kellett mondaniuk eretnektársaik nevét. Ezek az emberek álltalában csak a büntetésnek alávetett személy haragosai voltak. Ezután következett a vallatás. Aki megjelent, azt vallatásnak vetették alá. Aki viszont ne, azt kiközösítették. Ez azt jelentette, hogy bárki bármilyen bűncselekményt végezhetett rajta, minden következmény nélkül. Továbbá kirekeszteték a vallási életből, tehát nem tudta gyakorolni hitét. A kiközösítettnek volt lehetősége 1 éven belül feloldozást kérni, de amennyiben ezt nem fogadták el, onnantól végérvényesen és hivatalosan is eretneknek számított. A vallatás minden esetben kínzásból állt. Több szabállyal próbálták körbe határolni a még megengedett kínzási módszereket, de ezeket a törvényeket a vallatók játszi könnyedséggel át tudták hágni.

A 13. század közepéig az inkvizítorok csak megfigyelőként vehettek részt a vallatásokon, de IV. Ince pápa engedélyezte számukra azt, hogy részt vegyenek a kínzásokban. A kínvallatások minden esetben három alapvető módon történtek (legtöbbször nem okoztak életveszélyt, cserébe iszonyatos fájdalommal jártak):

  1. Víztortúra: A delikvens torkán erőszakkal, túlzott mennyiségű vizet öntöttek le.
  2. Szorítás: Az áldozatot a kínpadhoz erősítették, feszíthető csomózással ellátott kötéllel. A kötél meghúzásával, hatalmas erővel a kínpadhoz préselték, szorították az embert.
  3. Csigázás: A kínvallatásnak alávetett személy kezét a háta mögött összekötötték, majd egy, a plafonra rögzített csiga segítségével emelgetni kezdték. Gyakran súlyokat kötöttek az áldozat lábára, vagy akár a földhöz láncolták a lábfejénél. Ez a féle kínzás egy biztos vállficammal járt, de esetenként maradandó károsodással.

A kínvallatás után következett az ítélethozatal. A leggyakoribb ítélet a halálbüntetés volt, amit viszont az inkvizítorok nem hajthattak végre, így az áldozatokat egy szertartás keretein belül átadták a világi hatóságoknak. Mint említettem, a későbbi években már az ítéletet sem ők hozták, azt is a világi bírákra hagyták. Az inkvizítorok csak a kínvallatást végezték. A halálbüntetésen kívül volt még négy büntetéstípus:

  1. Epitíma: Egy egyházi büntetés volt, tehát vezeklés. Lehetett ima, zarándoklat, esetleg ostorozás.
  2. Börtönbüntetés
  3. Gályarabság: Az elítéltet egy gályára rakták rabszolgának, meghatározott időre. Padokhoz voltak láncolva, és evezniük kelett.
  4. Kiközösítés

 

 

 

 

 

Az első pápa, aki bűnbánást mutatott az inkvizícióért és az egyház által elkövetett szörnyűségekért, az II. János Pál pápa volt.

 

Kérlek, olvassátok el a többi bejegyzésem, hátha érdekel!

Források