Az inkvizíció a késő középkorban kezdődött. Katolikus nevén szent inkvizíciónak nevezték.
Célja az eretnekek (a keresztény hit ellen cselekvő emberek) felkutatása, majd felszámolása volt. 1230-ban alakult ki. Létrejötte után a pápa szentesítette. Ezek következményeképp a római katolikus egyház Európa déli és délnyugati részén alakított ki egymástól független szervezeteket. Elsődleges célja a keresztény hit és az erkölcs tisztántartása, tehát egy egyházi bírósági intézmény volt. Sokféle dologgal foglalkoztak az eretnekek üldözése mellett. Többek közt elhárították azon tényezőket, melyek súlyosan akadályozták a keresztény vallás továbbadását, például a méltatlan főpapok ellen tettek lépéseket. Továbbá magánemberek nagyobb kinyilatkoztatásaival foglalkoztak, aminek keretein belül megvizsgáltál a kijelentés igazságtartalmát. Az inkvizíció tulajdonképpen kétféle törvénykezés elegyét alkotta: az egyházi- és a világi bíráskodásnak. Alapvetően az eljárások kiindulókövei más-más hit béli kérdések voltak. Azokban az esetekben, amikor a tárgyalás során a kirótt büntetés túl súlyos volt, a világi bírákra hagyták az ítélet végrehajtását. Ezt annak az elvnek a tükrében tették, miszerint „az egyház nem szomjazik vérre” („ecclesia non sanguinem”). A későbbiekben, amikor az inkvizíción belül kialakult egy rendszer, az egyház már a világi bíróságokra hagyta az ítélet meghozatalát is.
Az inkvizíció álltalában úgy történt egy adott településen belül, hogy előre bejelentett, ritkább esetekben bejelentés nélkül beállított az inkvizítor a kíséretével. Ekkor mindenkinek össze kellett gyűlnie. Aki nem jelent meg arra automatikusan ráhúzták azt, hogy eretnek. Ott az inkvizítor mondott egy kisebb-nagyobb beszédet, majd felszólította a lakosságot, hogy amennyiben valamelyikőjük eretnek, az tegyen vallomást maga ellen, vagy ha valaki ismer olyan embert, aki gyanús lehet az ügyben, akkor az ellen valljanak. A vallomások megtételére 15-30 napot kaptak az emberek. Aki a határidőn belül beismerték bűnösségüket, azok álltalában megúszták egy enyhébb vezekléssel. Ezen kívül, el kellett mondaniuk eretnektársaik nevét. Ezek az emberek álltalában csak a büntetésnek alávetett személy haragosai voltak. Ezután következett a vallatás. Aki megjelent, azt vallatásnak vetették alá. Aki viszont ne, azt kiközösítették. Ez azt jelentette, hogy bárki bármilyen bűncselekményt végezhetett rajta, minden következmény nélkül. Továbbá kirekeszteték a vallási életből, tehát nem tudta gyakorolni hitét. A kiközösítettnek volt lehetősége 1 éven belül feloldozást kérni, de amennyiben ezt nem fogadták el, onnantól végérvényesen és hivatalosan is eretneknek számított. A vallatás minden esetben kínzásból állt. Több szabállyal próbálták körbe határolni a még megengedett kínzási módszereket, de ezeket a törvényeket a vallatók játszi könnyedséggel át tudták hágni.
A 13. század közepéig az inkvizítorok csak megfigyelőként vehettek részt a vallatásokon, de IV. Ince pápa engedélyezte számukra azt, hogy részt vegyenek a kínzásokban. A kínvallatások minden esetben három alapvető módon történtek (legtöbbször nem okoztak életveszélyt, cserébe iszonyatos fájdalommal jártak):
- Víztortúra: A delikvens torkán erőszakkal, túlzott mennyiségű vizet öntöttek le.
- Szorítás: Az áldozatot a kínpadhoz erősítették, feszíthető csomózással ellátott kötéllel. A kötél meghúzásával, hatalmas erővel a kínpadhoz préselték, szorították az embert.
- Csigázás: A kínvallatásnak alávetett személy kezét a háta mögött összekötötték, majd egy, a plafonra rögzített csiga segítségével emelgetni kezdték. Gyakran súlyokat kötöttek az áldozat lábára, vagy akár a földhöz láncolták a lábfejénél. Ez a féle kínzás egy biztos vállficammal járt, de esetenként maradandó károsodással.
A kínvallatás után következett az ítélethozatal. A leggyakoribb ítélet a halálbüntetés volt, amit viszont az inkvizítorok nem hajthattak végre, így az áldozatokat egy szertartás keretein belül átadták a világi hatóságoknak. Mint említettem, a későbbi években már az ítéletet sem ők hozták, azt is a világi bírákra hagyták. Az inkvizítorok csak a kínvallatást végezték. A halálbüntetésen kívül volt még négy büntetéstípus:
- Epitíma: Egy egyházi büntetés volt, tehát vezeklés. Lehetett ima, zarándoklat, esetleg ostorozás.
- Börtönbüntetés
- Gályarabság: Az elítéltet egy gályára rakták rabszolgának, meghatározott időre. Padokhoz voltak láncolva, és evezniük kelett.
- Kiközösítés
Az első pápa, aki bűnbánást mutatott az inkvizícióért és az egyház által elkövetett szörnyűségekért, az II. János Pál pápa volt.
Kérlek, olvassátok el a többi bejegyzésem, hátha érdekel!
